Four Finger and the world

 9Nap.

Reggel korán, de kipihenten ébredtünk. Gyors kávé , akinek zuhanyzós volt a szobája annak ingyen akinek nem annak fizetős, és indultunk is a határ felé. Előző éjjel megtankoltuk a gépet így ezzel már nem kellett szórakoznunk. A határhoz érve hatalmas végeláthatatlan sor fogadott minket.  Gyorsan előre mentünk és leadtuk a feladatlapunkat. Itt már tudtak arról, hogy az éjszakánk nagy része a mentéssel telt így biztosítottak róla hogy a lapunk leadásától függetlenül megkapjuk az összes pontot a versenyszabályzat értelmében. Mint később kiderült teljesen mindegy volt, hiszen 100% os lapot adtunk le jokerként meg nem lehet felhasználni ezt a dolgot sajnos J A határátlépés folyamán ötletként felvetettük, hogy a versenyzőket engedjék előre hogy hamarabb végezzünk a kocsik javítása és a pihenés miatt, de az ötletet hamar elvetették. Már csak azért is volt a dolog kényes mert a rengeteg ember, kocsi miatt egyáltalán nem látszott biztosnak hogy mindenkinek sikerül aznap átérni a határon. Márpedig akkor másnap nem tudjuk felvenni a verseny lapokat reggel és folytatni a versenyt.  A határ 9órakkor nyit és a várakozás ideje alatt az elmúlt napok történeteit meséltük egymásnak a többi csapattal karöltve.

Előkerültek a tarsolyból a jobbnál jobb történetek így nagyon jókedvűen telt a várakozás. A várakozási idő úgy elröppent hogy észre sem vettük hogy megindul a sor. Természetesen azonnal káosz alakult ki a sorok között. Szerencsére számunkra kedvezően alakult a helyzet és elég gyorsan előre tudtunk jutni  a kapuhoz. Bent bámulatos gyorsaságról és segítőkészségről tettek tanúbizonyságot a marokkói vámosok. Szinte percek alatt megkaptuk a papírjainkat és már mehettünk is az utolsó ellenőrző ponthoz ahol hosszú sor várt minket. Itt kicsit várnunk kellett a tűző napon de szerencsére nem volt elviselhetetlen meleg. Nem ritka itt a 45-50fok sem néha. Miután beírtak az utolsó nagy füzetbe is minket elindulhattunk a senki földjére búcsút intve a marokkóiaknak. A terület az ENSZ ellenőrzése alatt áll. Meg nem erősített hírek szerint már többen megpróbálták elfoglalni államalapítás címén, de ez idáig senkinek nem sikerült. Kár, mert talán az utat is megcsinálhatták volna egy ilyen adó paradicsomban J A sok utazás itt is megtette a hatását hiszen nagyon hamar átértünk a jól ismert földutakon kacskaringózva. Itt gyorsan bejutottunk a Mauritán vámra ahol már jó pár bamakós várakozott többek között az aszisztance autóink is. Itt szerencsénkre egy régi ismerős köszöntött engem így a mi vizsgálatunk és papír munkáink kb 5perc alatt elrendeződtek., nem kis meglepetést okozva a többiek számára. Az autó bejegyzése után áthajtottunk a sorompón és már mentünk is ismét az aszfaltozott úton a kijelölt táborhely felé. Még bementünk egy kis útba eső városnak nem nevezhető kis helységbe kenyérért majd siettünk a táborhelyre. A mai napnak egyetlen feladata volt 1pontért, mégpedig hogy az esti tábortűzhöz kellet fát szerezni a csapatoknak. Mi útközben egy összedőlt fakunyhó darabjait kötöztük fel a kocsira így ezt a feladatot részünkről letudtuk.  

A táborhely már messziről látszódott hiszen rengeteg katona és autó állt párszáz méterre  a főúttól.  Elindultunk a homokon befelé és arra lettünk figyelmesek hogy a versenybírók lakóautója távolabb áll a többi kocsitól. Oda mentünk hozzájuk hogy lerakjuk a beszerzett fa mennyiséget és ekkor derült ki hogy kényszerpihenőn vannak a homok fokságában. Természetesen azonnal neki álltunk kivontatni őket a 08 csapat segítségével. Sajnos nem boldogult a két autó sem velük ezért egy oda érkező Land Cruisert is bevetettünk a csapatba. Így sikerült a buszt behúzni a táborhelyhez ahol már keményebb talaj fogadott minket.

Itt neki álltunk a sátorverésnek és a jól megérdemelt pihenés előkészítésének. Több ismerős csapat is összeverődött és lassan előkerültek az átcsempészett italok és ételek a kocsikból. A kezdődő mulatságot hirtelen egy hír szakította félre. Éppen a versenybíróknál voltunk amikor egy hívást kaptak a Dokiék miszerint az egyik csapat hatalmasat bukott a határtól kifelé vezető aszfaltúton és ez egyikük súlyos koponyasérüléseket szenvedett. Természetesen azonnal bevágódtunk a kocsiba és az egyik versenybíró aki mellesleg ápoló is engedelmével száguldottunk a helyszínre. Itt nem volt helye késlekedésnek, sem várakozásnak, sajnos később sokan elítéltek azért hogy a megengedett sebességet átlépve rohantunk a bajbajutottakon segíteni, de tegye szívére a kezét az aki nem így cselekedett volna. A mezőny egyik leggyorsabb kocsija volt a mienk és szerencsére nagyon rövid idő alatt sikerült odaérnünk a helyszínre. Itt tudatosult bennünk hogy a Lengyel Ivecos barátom kocsija volt a sérült jármű. Borzasztó érzés volt meglátni a kocsit amit mindig csodálva figyeltünk gyönyörű és hatalmas kinézete miatt. Az autó romokban de már talpon állt mert közben másik irányból de az M2 mentőcsapat is odaérkezett. Természetesen azonnal neki láttak a sérültek ellátásának miközben mi próbáltuk kideríteni a baleset miértjét. Több ellenkező információ látott napvilágot az esetről, mi a helyszínen azt tudtuk meg hogy a barátom átadta a kormányt a vele utazó hölgynek hogy kicsit kipróbálja a vezetés örömét Afrika ezen országában is. A hölgy vidáman vezetve elért az aszfaltút egyetlen olyan részéhez ahol egy hatalmas lyuk tátongott középen. Itt a kocsi valószínűleg megbillent amikor átmentek a lyukakon és a lány megijedve elrántotta a kormányt. A hatalmas tömeg, és magas súlypont következtében hatalmasat borult a kocsi. Szerencsére mindenki észnél volt és bár komolyabb sérülések érték őket de nem tűnt életveszélyesnek egy sem.  A doktorok a sebesültekkel foglalkoztak mi pedig nekiláttunk az autó műszaki mentésének. A kárt felmérve úgy döntöttünk megpróbáljuk vezethető formába hozni a gépet. Neki láttunk a kerekek lecserélésének, a sors iróniája hogy ennek a kocsinak is átlósan durrantak szét a kerekei, így megint két durr defektet kellett megjavítanunk. Közben megérkezett a helyi erő is egy régi ismerősöm személyében aki nem más mint a határon posztoló rendőrőrs főnöke. Fejcsóválva beszélgettünk a történtekröl és azonnal felajánlotta segítségét a defektes kerekek elszállításában. Bútor és én beültünk a chéfhez és hatalmas tempóval elindultunk Noadibou felé. Élvezetes volt a száguldás hiszen a főnöknek egy új Toyota Hilux autója volt 3000km-el az órájában. Az összes kontrolponton tisztelegve ugrottak félre a posztosok miközben le sem lassított bátor sofőrünk. Elmagyarázta hogy azért is siet annyira hogy nehogy ránk sötétedjen hiszen az nagyban megnehezíti a műszaki mentést. A városba érve az első gumisműhelynél megálltunk és a főnök utasítására azonnal neki álltak a kerekek cseréjének. Hamar felkerültek a gumik a felnikre de ebben nem csak a helyi erő hanem a mi erőnk is segített. A nem túl erős fiatal ember egyszerűen nem tudta a pajszer segítségével vissza tessékelni a hatalmas gumit a felnire ezért nekünk is be kellett állni dolgozni kicsit. Mikor kész lettünk feldobáltuk a cuccokat a platóra majd felvettünk két szenegáli embert is akik a határra igyekeztek éppen, és száguldottunk vissza a baleset helyszínére.  Ott hamar felraktuk a kerekeket és egy hi-lift segítségével még a szélvédő helyére került tetőt is sikerült kissé feljebb nyomnunk így már ki is lehetetett látni az autóból.  Majd beszálltunk elindítottuk és Bútorral a hátam mögött nekivágtunk, hogy bevigyük a gépet a táborhelyre. Soha életemben nem fáztam még annyira Afrikában mint azon az este a szélvédő nélküli száguldásban. Természetesen megint napszemüvegbe vezettem a sötét ellenére nehogy valami szilánk felpattanjon. A kocsi nagyon jól viselkedett, és bár görnyedve kellett vezetni de jó érzés volt megint ebben a gépállatban ülni. Azért mondom hogy megint mert 2009 ben egyszer már módomban állt vezetni ezt a fenevadat amikor egy sáros iszapos területről kellett kiállni a kocsival. Ekkor még a lengyel barátom nem rendelkezett nagy off road tapasztalattal és nem mert odébb menni az egyébként dögnehéz autójával egy olyan területröl ahol dagálykor bizony méteres víz szokott lenni. Én mikor elsőnek ültem az autóban rögtön körülnéztem hogy milyen kapcsolók kavalkádja van beépítve a kocsiba, és hamar kiderült hogy 3 zár is van az autóban. Így elmosolyodva bekapcsolva 2 zárat a biztonság kedvéért kiálltam nekik a süppedős területről. De térjünk vissza a múltból és folytassuk az utat a táborhely felé. A kocsi hihetetlenül jól viselkedett a hatalmas borulás ellenére. A terepre érve kicsit jobban zörgött a kelleténél de a fedélzeti computernek a legnagyobb problémája az volt hogy nem működik a jobb első helyzetjelző, érdekes is lett volna hiszen kompletten szakadt ki a helyéről a lámpával együtt.

Szerencsésen megérkeztünk a táborba ahol azonnal körül vettek az emberek és nézegették szörnyülködve az autó maradványait. Többen veregették a vállunkat hogy bemertük vállalni és elhoztuk a kocsit az útról ahol a biztos szétszedés várt volna rá. Így ez a pihenőnapunk is ugrott, de boldogok voltunk, hogy ismét segíthettünk egy bajbajutott barátunknak. Szépen megkerestük a sátrainkat és elmentünk aludni, hiszen még hosszú út állt előttünk.

Four Finger Team Number 18