Four Finger and the world

 5nap

Felvirradt egy újabb reggel. A hajnali érkezésünk nyomai nem múltak el az arcunkról, végtelenül fáradtnak és elcsigázottnak éreztük magunkat. A camping kellemes helyen volt és a hideget leszámítva egyetlen problémánk volt. A hajnali megérkezést követően egy ügybuzgó alkalmazott minden áron be akarta hajtani rajtunk a 18 euros  camping díjat. Kérleltük szépen hogy reggelre hagyjuk a pénzezést mert mindjárt össze esünk, de csak nem tágított sőt valami főnök szerűséget is előkerített hajnalok hajnalán. A stílusuk bicskanyitogató volt de szerencsére csapattársam kellően jól kezelte a helyzetet. Na szóval a reggel… Kellemes meglepetésben volt részünk hiszen a camping tulajdonos friss meleg kenyeret osztogatott finom teával. Sokan nem is merték elfogadni hiszen nem tudták milyen árat kell fizetni majd érte. Aztán jött a meglepetés. Nem került semmibe, illetve valószínűleg bele lett építve a borsos sátorhely árba. A reggeli eligazítás gyorsan lezajlott, a szervezők felhívták a figyelmünket a hágóra ahol nagy valószínűséggel hó vár minket. Az eligazítás végeztével gyorsan bepötyögtük a koordinátákat és neki iramodtunk a távnak. A kevéske kis alvás nagyon jó hatással volt ránk. Jókedvűen a profit hallgatva csináltuk a dolgunkat és kerestük illetve találtuk a pontokat.  Elérkeztünk egy folyóhoz amin a tervek szerint át kellet menni. Csapattársam első meglátása az volt hogy „ ba…meg 4fi ezen nem megyünk át soha”  de meglett 3tusás lévén egy hanyag mozdulattal rámutattam a túloldalon kivezető nyomsávra. „azt nézd a szemeddel és oda tarts”. Csapattársamról pár szó. Mikor megkeresett és felkért csapattársnak igazából egy mondata volt ami megfogott. „Miki ha te navigálsz nekem én nem kérdőjelezem meg sosem, amerre mondod én arra megyek” Ez volt az a mondat ami arra késztetett hogy mégis eljöjjek a bamakóra idén. Szóval miután megmutattam a kiutat számára ő gondolkodás nélkül nekivágott a folyónak. A felénél már nagyon élvezte a vízátkelést, a vége felé még meg is álltunk benne fotózni J  

Miután kijöttünk a folyamból folytattuk az utunkat a következő feladat felé.  Egyszer csak ismerős táj fogadott engem. A múlt nyáron írtam a Rain Race 2010 pályáját. És az etap része ezen az útvonalon haladt, a szervezők állítása szerint teljesen véletlenül. A lényeg hogy szinte otthoni terep fogadott J. Egy szép földutas szakasz egy hatalmas kanyonhoz vezetett.  Itt már több ismerős csapat kereste a feladatot. A szikla peremhez közeledve a GPS 2-3métert mutatott. Mindenki ezen a helyen keresgélt nagy buzgalommal. Én elkezdtem a távolt fotózni és közben figyelmes lettem valamire. A szemközti sziklafalon nagyjából közép tájon egy hasadás futott végig ami egy vékony peremet formázott . Ezen számtalan birka szaladt egy irányba, mégpedig látszólag a hegy gyomra felé. Mivel nagy valószínűséggel  nem egy barlangba tartottak bevillant a felismerés hogy egy ilyen perem futhat a lábunk alatt is. Gyorsan elkezdtünk feltűnés nélkül nézelődni egy lejáratot keresni a sziklafalon. Meg is találtuk hamarosan és már vígan szaladtunk lefelé a sziklafalon. Itt az egyik legszebb látvány fogadott minket a futam alatt. Gyönyörű kilátás, nagyon vékony sziklaperem, és 3 feladat amit meg kellet találni. Külön figyelmet szenteltünk annak hogy a két időközben hozzánk csapódott helyi nomád ne vegye észre amikor megtaláljuk  a feladatot és lefotózzuk azt. Tudva való hogy ha rájönnek mit keresünk és hol van akkor nagy szeretettel mutatják meg más versenyzőnek is elvéve így a keresés örömét J

Miután megtaláltuk a feladatokat gyorsan vissza mentünk a kocsihoz és már poroltunk is tovább a hágó felé. Egy nagyon hosszú sziklás földút vezetett a hágóhoz. Felfelé menet egyszer csak egy autó jött szembe, benne a doki és a dokinéni. Doki közölte velünk hogy a hágó járhatatlan mert nagyon nagy a hó és a sár fent. Ők egy darabig megpróbáltak eljutni de nagyon csúszott a kocsi és a helyi nomádok is körbe vették őket, így jobbnak látták vissza fordulni.  Már több csapat is tartott visszafelé mert nem merték bevállalni az átkelést. Én mondtam nekik hogy mi azért felmegyünk és megnézzük mi a helyzet. A többiek sok sikert kívánva tovább hajtottak vissza felé a hegyről.

Mi felmentünk hiszen a következő feladat alig pár kilométerre volt csak. A hegy tetején a hágónál már vártak minket a helyi erők 7-8 nomád képviseletében.  Mi nekiláttunk az útnak és szépen egyenletes tempóban haladtunk előre. Egy kevés idő után az út leszűkült és nagyon sok hó állta utunkat. Nagy tempóval belerobbantunk, de sajnos nem tudtuk a jeges havat áttörni elsőre. Viszont a kocsi hátulja elkezdett a lejtős oldalfal irányába csúszni. Ez volt az a pont ahol át vettem a vezetést hiszen én sokkal többet vezettem terepen mint a társam. A helyi nomádokkal megegyeztünk és pár sör, és csoki ellentételezéseként neki álltak havat lapátolni. Még egy pár próbálkozás az áttörésre majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsit visszább tolattam és lementem a meredek hegyoldalon, majd pár száz méterrel odébb a sziklákon keresztül vissza tértem az útra. Innen mentünk tovább bátran egészen addig a pontig ahol a kocsi hátulja nagyon veszélyesen megcsúszott és  egy hajszálon múlott hogy nem csúsztunk le a szakadékba. Itt a nomádok segítségével köveket raktunk a hátsó kerék mellé a csúszás megakadályozása végett és egyesült erővel, én a gázon állva a nomádok és társam meg a kocsi hátulját ellenkező irányba nyomva sikerült vissza menni az útra. Ezután már átértünk a hágó túloldalára ahol már szárasság várt minket.

Utólag elmondhatom ,hogy azért álltunk neki az átkelésnek, mert pontosan tudtam, hogy mi vár minket a túloldalon. Örültem, hogy a nyáron erre jártam és ismertem a helyi viszonyokat. Nagy öröm ujjongás közepette, hiszen elsőként keltünk át a hágón, vidáman haladtunk lefelé a hegyoldal szerpentines sziklás útjain. Találkoztunk útépítő munkásokkal, emelő és kotrógépekkel, de szerencsénkre nagyon lelkesen álltak el az útból, amit éppen építettek. 

A hágó túloldalán pár feladatot begyűjtve találkoztunk olyan csapatokkal, akik feladták és inkább megkerülték a hegyet. Jelentős kilométert és időt spóroltunk meg így helyesnek bizonyult a döntésünk és ismét egy felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak. A további úton még lépcsőfokokat és emberi alaknak látszódó dolgokat kellett megszámolnunk. Majd megérkeztünk az esti táborhelyre ahol horror film elemek és huhogás várt minket. Nagy örömünkre első verseny csapatként érkeztünk be és még a versenybírókat is sikerült megelőznünk. Itt tudtunk kicsit enni és iszogatni lefekvés előtt. Végre nem hulla fáradtan estünk össze. Jó ez a bamako.

Four Finger Team Number 18